San Gimignano és a sienai Contrada

Szombaton végre ismét szabadok voltunk, legalábbis nem voltak óráink. Délelőtt természetesen mindenki aludt, ameddig tudott. Ebédre főztem egy kis spagettit az egyszerűbbekből (aglio, olio e peperoncino, aki akarja, fordítsa le). Ezután az egész csapat szervezett kirándulásra indult San Gimignano-ba, egy kis városkába Sienától 40 km-re. A délutánt az olaszul (!) beszélő idegenvezetőnkkel sétálgatva töltöttük. Rendkívül büszke voltam magamra, hogy majdnem mindent tökéletesen értettem abból, amit mondott. De ebben nyilván közrejátszott, hogy igyekezett egyszerűbb szavakat használni, és persze el nem maradhattak a jó olasz gesztikulációk, amelyek ez esetben nagyban hozzájárultak a megértéshez. (A gesztikuláció témához ajánlom mindenkinek az Ízek, imák, szerelmek című filmet, ami egyébként szerintem nem kifejezettem emlékezetes, de az olasz testbeszédről szóló néhány perc valóban szórakoztató.)

San Gimignano egyébként gyönyörű középkori városka, tiszta, és az év ezen részében egészen nyugodt, meghitt hangulatú. Személy szerint nekem jobban tetszik, mint Siena, amit a készített fényképek száma is jelez. (Amint lesz normális internetkapcsolatom, feltöltöm őket a picasa-ra.) Nyilván a kellemes 15° C, a gyönyörű kék ég és a szikrázó napsütés hozzájárult az élményhez (igen, most lehet irigykedni), de tényleg az egyik legszebb kisváros, amit valaha láttam, nem egyszer villant be a gondolat, hogy szívesen töltenék ott hosszabb időt is.

Visszatérve Sienába ideje volt felkeresni egy jófajta helyi vendéglőt, jófajta helyi pizzával. Sikerült is rábukkanni egyre, ahol tűrhetőek voltak az árak, és kedves a kiszolgálás. A pizza után olyan kedvesen próbált a helyi néni rábeszélni még egy tiramisúra, hogy nehéz volt ellenállni. (Még az arcomat is megsimogatta, és hozzátette, hogy ezzel az alakkal bizony nyugodtan ehetek egy tonnányi tiramisút is.) Amire viszont nem mondtunk nemet, az az ajándék grappa vagy limoncello volt, kinek-kinek kedve szerint. Én természetesen a grappát választottam, a limoncello nekem túl édes. A grappa egészen hasonlatos a törkölypálinkához, szinte otthon éreztem magam. :) És itt kezdődött s szombat este Sienában.

A vacsora után egy ún. „Erasmus bárban” kötöttünk ki. Talán nem nehéz rájönni, hogy a névnek köze van az árakhoz: diákok pénztárcájához szabva. Ez követően egy másik egységben folytattuk a „kocsmatúrát”, ahol az előző esti információk alapján számítottunk egy kis karaoke-ra, de az sajnos úgy tűnik, csak péntek esti program. De ha már péntek este: egy, állítólag Mr. Big-re (Szex és New York) hasonlító férfi meghívta az előző este is partizó szobatársamat és barátait (azaz pl. engem is) egy buliba szombat estére az egyik sienai Contrada-ba. A contrada-k városok a városban, amik harcban állnak egymással, és a Palio nevű lovas versenyen meg is küzdenek a legjobb contrada címért, és pl. régebben nem volt szabad a saját contrada-n kívül házasodni. Minden contrada-nak egy állat a jelképe, mi a Párducba voltunk hivatalosak, ahol nem viselhettünk sárga ruhát, és kifejezetten csak feketében, fehérben, kékben vagy pirosban érkezhettünk. Nagyon izgi...

A Párduc contrada elég jó választás volt: a zene hibátlan, az árak jók (még az otthoniakhoz képest is), és a hangulat is kiváló volt. Nem tudom, mikor értünk haza, de a vasárnapomat nem kívánom senkinek.

Mindent összevetve végre egy igazi Erasmus-nap: haverok, buli, Toszkána!

A paprikás krumpli (és egy kis mozgás)

Szerdán este ismét rám került a sor a vacsorafőzésben. Nagy bajban voltam, ugyanis a korábban tervezett paprikás krumpli meghiúsulni látszott a paprikahiány miatt. Addig minden este (és általában ebédidőben is) tésztát ettünk, ezért ideje lett volna kitalálni valami mást, de paprika (és tészta) nélkül mégis mit tud csinálni egy magyar ember? A bolt polcai között oda-vissza járkálva már éppen a kétségbeesés határán voltam, amikor egy sor legeslegvégén, a legeslegfelső (az én magasságommal alig elérhető) polcon megpillantottam egy aprócska üvegcsét, benne valami piros porral. Láss csodát: PAPRIKA! A második meglepetés, hogy a piros üvegcse mellett volt egy zöldellő is: majoránna! Kell ennél több egy jó paprikás krumplihoz??? Persze, tudom, vannak más hozzávalók is, de azok fellelhetősége felől nem voltak kétségeim.

Így hát nagy boldogságban nekiláttam a főzésnek, még jófajta csípős kolbászt is találtam hozzá, persze nem magyart, hanem nápolyit, de gondoltam, az is megteszi. A főzési procedúra végén büszkén tettem az asztalra egy hatalmas fazék paprikás krumplit, mellé csemege ubi, gyöngyhagyma és friss kenyér. Az elismerés nem maradt el, mindenki kétszer szedett, és a maradékból a szokásos hatoson kívül még egy lengyel lány is jóllakott. Teljes siker!

A sok evést azonban most már ellensúlyozni is kellett valamivel. Szerencsére magammal hoztam a futócipőmet, így ennek sem volt akadálya. Csütörtökön este először elmentem futni. A hostel közelében igyekeztem maradni, és találtam is egy kellemes útvonalat: az első fele enyhén lejt, a második felében pedig van egy meredek emelkedő, amin ugyan nem vagyok képes felfelé futni, de a tempós gyaloglással teljes lesz az edzés. Az egész kör 10-12 perc, ebből elsőre 3-at futottam le, aztán még fél óra súlyzós (azaz vizes palackos) edzés után úgy gondoltam, aznapra elég volt. Másnap éreztem is a hatást,  főleg, hogy a december eleji autós incidens miatt több, mint egy hónapja (szinte) semmit nem mozogtam.

Így lesz itt (majdnem) teljes az élet!

Firenze

Az első héten nem vittük túlzásba az olasz-tanulást: csütörtökön és pénteken (amiatt a bizonyos Epifania miatt) máris tanítási szünet volt. Mit is csináljunk négy napon keresztül Sienában? Menjünk Firenzébe! Igazából már előbb megbeszéltük, hogy be kéne tervezni egy firenzei hétvégét, de az egyetem által szervezett kisebb kirándulások miatt ez a hétvége maradt az egyetlen lehetőség. No de, ha már lúd, legyen kövér: úgy döntöttünk, három napra utazunk. Jó döntés volt, a csütörtöki áramszünet és (az azóta is szinte konstans) internethiány miatt gondolni se akartunk a Villa il Pino-ra! (Ez a hostel neve, ahol lakunk.)

Szóval, pénteken délben elindultunk Firenzébe, busszal alig másfél óra alatt lehet odaérni. A csapat a szokásos vacsoraközösség. Néhány pohár bor hatására megígértem nekik, hogy a sztorik mellé nem írom oda a nevüket , így ezentúl minden bejegyzésben a nemzetiségük alapján fogok utalni rájuk. (Bár nem értem, mitől félnek annyira, főleg, hogy magyarul írok.) Íme a társaság:

a Cseh (lány, a szobatársam)

a Finn Csaj (szintén a szobatársam, és természetesen lány)

a Német (lány)

a Finn Srác

a Spanyol (fiú).

Sikerült egy kellemes hostelben szobát foglalnunk, elfogadható áron. Mind a hatan egy szobában, emeletes ágyon, ami az alul lévők számára félelmetesen hangos, a felül lévők számára pedig hasonlóan félelmetesen ingatag volt. Legalább volt min szórakozni éjjelente...

Hamar besötétedett a város felett, e így is megérte egy jó nagy sétát tenni, Firenze az esti fényekben, kissé nyálas, tudom, de tényleg szép volt. Természetesen a legfontosabb esemény a vacsora, már induláskor azt tervezgettük, ki mit akar enni, hol, mennyiért, stb. Egy dolog nem volt kérdés: mivel öblítjük le a vacsorát. Jóféle toszkán asztali bor, mmm....

Az első esti vacsora után azt gondoltuk: „Á, ez a kis vendéglő jó választás volt!” Egészen addig halálosan elégedettek voltunk, amíg másnap be nem tértünk egy másik vendéglőbe. Egyszerűen imádtuk! Igazi olasz vendégszeretet, persze mindezt jó hangosan, isteni bruschetta, még istenibb ravioli, a desszert pedig valami elképesztően mennyei volt, életemben nem ettem még ilyen finom tiramisút! Rendes turisták módjára mindannyian belekóstoltunk a másik összes kajájába (szerencsére közülünk senki sem „Joey, aki nem ad a kajájából”), és bizony nem okoztak csalódást, egyik jobb volt, mint a másik. Mindezt tökéletesen kiegészítette a méretes palack vörösbor, amiből azért a hostelbe is spájzoltunk egy adaggal, nehogy szomjan maradjunk. :)

Ha már gasztronómia, az olasz fagyi elmaradhatatlan. A fene se gondolta volna, hogy télen is minden sarkon nyitva van egy fagyizó, de hát persze, ez Olaszország, itt télen is mindenki fagyit eszik. Bármilyen furcsának is találtuk, hamar elkapott minket is az érzés, ami után nehéz leállni. Fagyi, fagyi, fagyi!

Írhatnék még a sok szép festményről az Uffiziben, vagy a Ponte Vecchio-ról, vagy a Santa Croce-ról, de azokat majd inkább megnézik a művészet imádói a fényképalbumban (ha végre fel tudom tölteni őket).

A hostelben szauna és gőzfürdő is volt, amit nyilván muszáj volt kipróbálni. Hát nem egy Gellért-fürdő, de ha már ingyen volt...

És végül, minden kirándulás elmaradhatatlan része: a vásárlás. Firenze piaca éppen a hosteltől a központig vezető úton húzódik végig, így legalább tízszer végigmentünk rajta. Ez a hasznos idő jelentős részét felemésztette, mivel a Cseh igazi boltkóros, a piaci árusok álma, mindent megnéz, mindent megszagol, megtapiz, felpróbál, de legalább a felét végül meg is veszi. Hogy a cseheknek honnan van ennyi pénzük, azt nem tudom, de én nem mernék az ittlétemet részben finanszírozó szüleim szeme elé kerülni ennyi pénz elköltése után. A cseh tovább lassította az eseményeket, ugyanis eluralkodott rajta a „japán turista” nevű betegség, amelyet szerintem mindannyian ismerünk: mindent lefényképez, ami az útjába kerül, az össze lehetséges szögből és megvilágításban. Ha nem magam láttam volna, nem hinném el a következőt: a Hugo Boss üzlet egyik hatalmas ablakán egy szőke hajú férfi modell plakátja volt szombaton. Lefényképezte. De ez még nem volt elég, mert másnapra kicserélték a képet egy barna hajú modellre, hát azt is lefényképezte! Ki érti ezt? Én nem.

Vasárnap végre kicsit kisütött a nap is, így nem hagyhattuk ki a Piazzale di Michelangelo-t, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az egész városra. Viszont az odáig vezető út, majd az azt követő újabb városnéző séta annyira kifárasztott minket, hogy hazafelé a buszon mindannyian aludtunk, és alig vártuk, hogy újra a saját (azaz a Villa Il Pino-beli) ágyunkban szundikálhassunk. Aznap este még a borozást is kihagytuk, ittlétünk alatt először. De hát néha kell egy kis szünet. Nem is tartott sokáig. :)

Hétfőn reggel pedig vissza az egyetemre, éljen az intenzív nyelvi kurzus, napi 8 tömény órában. De erről majd később, mára elfáradtam. :)

A lazaság

3. lecke: Olaszországban senki nem tehet semmiről

Teljes nyugalomban indultam útnak Sienába, gondolván, ha valamivel nem lesz problémám, az az alapvető szolgáltatások hiánya. Ide sorolom az internetet is, azt hiszem, ma már bátran lehet alapvető szolgáltatásnak tekinteni, főleg, ha külön felhívják rá az ember figyelmét, hogy van wifi a szobákban, havi 15 extra euróért fejenként. Sebaj, annyit meg megér. Azaz hogy megérne, ha működne. De nem. Mit teszünk ilyenkor? Jó magyar módjára indulunk reklamálni a recepcióra. A következő párbeszéd zajlik le (egészen hű fordításban):

Én: Elnézést, van némi problémám az internet-kapcsolattal: nagyon-nagyon lassú, szinte használhatatlan.

Recepciós: Ó, tudom, a jel erőssége nem egyforma minden szobában, vannak szobák, ahol nem működik. Melyik szobában lakik?

Én: 16 A.

Recepciós: Na az pont egy olyan szoba, ahol nem működik.

Én: Hát ez nagyszerű! És nem tudnának valamit csinálni ezzel? Merthogy mi is fizetünk érte, és nekem tényleg nagyon nagy szükségem lenne internetre.

Recepciós: Nem. Erről mi nem tehetünk (ezt illusztrálandó szélesre tárt karok), a jelerősség nem mindenhol egyforma. Ez nem a mi hibánk. De bármikor lejöhet ide a recepció mellé vagy a közös tanulóba internetezni.

Én: Köszönöm!

Mondanom se kell, a létező összes helyen megpróbálkoztam internetkapcsolatot létesíteni (kivéve a többek szobáiban, mert azokhoz nyilván nincs kulcsom), sikertelenül. Közben megtudtam, hogy a többiek szobái is „pont olyan szobák, ahol nem működik”. Így pár nappal később újabb párbeszéd egy másik recepcióssal:

Én: Elnézést, még mindig nem jó az internet, és a többieknek mind hasonló problémájuk van.

Recepciós: Igen, a jelerősség nem mindenhol egyformán jó, erről mi nem tehetünk. Próbálta itt lenn, vagy máshol?

Én: Igen, már kb. mindenhol próbáltam, és sehol se jó, pedig nagyon kéne.

Recepciós: ó, hát sajnálom, de nem tehetünk semmit, legfeljebb majd hétfőn (azaz négy nap múlva, mert most ünnepnap van) kihívjuk a technikust, hogy nézze meg.

Én: Köszönöm!

Szóval most várunk hétfőig.

(Végül ma reggel sikerült elcsípni gy rettentően lassú kapcsolatot, ami pont arra elég, hogy hírt adjak magamról.)

De ez még nem minden. Csak hogy igazi kelet-európai legyen az érzés, tegnap dél körül még az áram is elment. Ennek következtében a víz és a fűtés is, mert itt mindkettő elektromos segédlettel működik. A recepción érdeklődve megtudom, hogy már szóltak az áramszolgáltatónak, de hát ez nem fog olyan gyorsan menni, merthogy tegnap, csütörtökön van Epifania ünnepe, ami egy nagyon fontos ünnep itt, ezért az áramszolgáltató nem tud azonnal foglalkozni a problémánkkal. Semmi gond, nyilván senkinek nem kell az elkövetkező néhány órában WC-re menni. Persze, erről sem tehet senki, mert Ünnep van!

Szóval most várunk... de erre legalább nem hétfőig, délután 5-kor egyszer csak lőn világosság, és az itt lakók tömegesen rohanják meg a mosdókat. :)

Az első napok

2. lecke: ha januárban mész Olaszországba, vigyél télikabátot!

Úgy tűnik ezen a télen valóban nem csak Magyarországon fordul elő „a sokévi átlagtól elmaradó” hőmérséklet. Sienában ilyenkor a megszokott időjárás napos, 5 és 10 fok között van. Most nem. A szerdai kollektív, idegenvezetős városnézést kissé beárnyékolta az általában tömör felhőtakaró mellett a mínuszba szökő hőmérséklet is. Talán mindenki átérzi: nem túl élvezetes 4 órán keresztül andalogni az utcákon olyankor, amikor erősen látszik a leheletünk. Nekem persze sikerült ezt tetéznem azzal, hogy nem hoztam magammal vastag télikabátot. „De hát ez Olaszország! Itt meleg van! Télen is!” Nem tévedtem sokat, csak épp tegnapelőtt volt a szokásostól valóban jó néhány fokkal hidegebb. Persze mindez mit sem számít, amikor Európa egyik legszebb gótikus-reneszáns városkájában vagyok, a látvány gyönyörű, a hangulat magával ragadó, és közben 30, a kontinens minden szegletéből érkező fiatallal együtt ismerhetem meg az olasz kultúrát, ételeket és természetesen a nyelvet.

A kurzusról: elképesztően fárasztó. Az órák reggel fél 9-től délután fél 6-ig tartanak, közte 1 vagy 2 órás ebédszünettel. Természetesen angolul megszólalni tilos, ahogy magyarul is, még csak nem is ülhetünk egymás mellé Júlia nevű egyetlen honfitársammal. De az elvárás jogos, már 2 nap után úgy érzem, rengeteget tanultam. Ha beszélni nem is tudok folyamatosan, és a szókincsem, valamint a nyelvtani tudásom is hagy kivetnivalót maga után, majdnem mindent megértek abból, amit drága Lucia tanárnőnk beszél (kivéve, ha aranyosan megfeledkezik magáról, és felveszi a szokásos tempót és tájszólást, de szerencsére hamar észreveszi magát, és visszatér a mi szintünkre.) Összegezve: a kurzus tényleg intenzív, tényleg hasznos, és valóban megérte jelentkezni!

A társaság: legnagyobb meglepetésemre nem csak mi, kelet-európaiak drágállottuk az 500 euró vagy afölötti szobaárakat, így van szerencsém egy finn lánnyal, Saara-val is osztozni a szobámon, a cseh Petra mellett. Ráadásul a kurzus többi résztvevőjének legnagyobb része is itt lakik a Villa il Pino nevű hostel-ben, így az órák után együtt mehetünk haza, együtt vacsorázunk, együtt csinálunk mindent. Kicsit sokan vannak a finnek és a németek, de néhány kevésbé szimpatikus egyént leszámítva nem csoportosulnak magukban, és hogy mindenki értse, ők is angolul beszélnek. Néha a poén kedvéért megengedünk magunknak egy-két olasz kifejezést, de aztán nevetve legyintünk egyet, hogy „Á, majd egy-két hét múlva próbálkozzunk csak egymással is olaszul kommunikálni!” Éppen elég az még napközben.

A kaja: tészta, tészta, tészta. Minden második evésre. Egyrészt olcsó, másrészt nem nagyon tudunk itt mást főzni. Az egyetemi menza az Epifania (nálunk Vízkereszt) nevű hatalmas ünnep miatt csak jövő hétfőn nyit ki, ezért addig minden étkezést magunknak kell megoldani. A hostelben a közös konyhában mindössze két (!) főzőlap van a kb. 30 emberre, így ez elég nagy kihívás. De éppen ezért, és a pénz-, valamint időspórolás okán 6-an összeálltunk, és beosztottuk, hogy melyik este ki felel a vacsoráért. (A hűtő mérete sem a létszámhoz igazodik, de találékony magyarként rájöttem, hogy a külső, fal mellett 5 fok körüli hőmérséklet éppen megfelel arra, hogy az ablakba kívülről kiakasztott zöldségek, gyümölcsök és gyümölcslevek ne romoljanak meg idő előtt. Néhányan már követték a példámat.)

Én tegnapelőtt egy tartalmas tojásrántottával vendégeltem meg a többieket. (Paprikás krumpli volt a terv, de egyelőre nem találtam olyan boltot, ahol lehet kapni pirospaprikát, és anélkül paprikás krumplit főzni... legalábbis elég nagy kihívás.) Igazi olasz ízeket tehát még nem volt alkalmunk megkóstolni (kivéve egy sonkás pizzát az első este, de a pizza ugye jobb otthon, mert itt kb. semmi nincs rajta), de hétfőtől vár ránk a hamisítatlan toszkán menza, hamisítatlan toszkán koszttal. :)

A bor: chianti! Toszkána az egyik legjobb borvidék (szerintem). Ha valami nem maradhat ki a bevásárlókosárból egy nap sem, az egy üveg helyi, jófajta száraz vörösbor. Sajnos az elmúlt napokban a szabadidőmet az OTDK dolgozatunk és egyéb beadandók írásával töltöttem, de közben azért meg-megkóstoltam a többiek által literszámra fogyasztott nedűt. Nem csalódtam. (Igen, dolgozatírás közben boroztam, de ugye, ahogy a pszichológusok már tudják, egy kevés alkohol még serkenti is a kognitív működést, szóval nem illik ám megszólni érte!)

Hát így teltek az első napok...

Megérkeztem

1. lecke: Olaszországba ne menj vonattal! 

Ki gondolta volna, hogy ezek a nemzetközi hálókocsis vonatok némely kelet-európai, az EU-s színvonalat csak képekről (vagy arról sem) ismerő országok vagonjaira hajaznak? Hát én nem. Nem volt jó ötlet. Az még csak elmegy, hogy az új évet egy enyhén szagos középkorú hímneművel (!) kell egy hálókocsiban töltenem valahol Ausztria és Olaszország között, és a hely annyira szűkös volt, hogy nem lehetett felülni, nagyjából megmozdulni se. És persze fűtés sem volt, egész éjjel. (Azt mondják, ahol meleg van, ott büdös is... na, itt csak a büdös stimmelt.)

De végre valahára, 11 órányi fagyoskodás után megérkeztem Firenzében, ahonnan már csak másfél óra várakozás majd még egyszer ennyi újabb vonatozás választott el Sienától. Minden kellemetlenséget feledtetett, amikor a városhoz közeledve egyszer csak a szemembe sütött a nap. Ezúttal nem bosszantó volt, hanem jóleső. Meleg és vidám. :)

A Villa il Pino nevű szálláshelyet egy kedves taxis segítségével találtam meg, természetesen a kedvességéért némi ellenszolgáltatást is kért, félreértés ne essék, kizárólag Euro formájában. A szobámban az egyik ágy már foglalt volt: Petra, a cseh szobatársam pihente ki éppen a saját utazása fáradalmait. Miután gyorsan megismerkedtünk én is átadtam magam az alvásnak, és előtte még egy bögre Neo Citrannak (biztos, ami biztos, az egész éjszakai fagyoskodásnak nehogy valami kór legyen a végeredménye itt az első napjaimban).

Néhány óra pihenés után örömmel konstatáltam, ami korábban nem is jutott el a tudatosság szintjéig:

Megérkeztem! :)