Telik az idő

Rómába érkezésem másnapján bementem az egyetemre, hogy találkozzak a szupervízorommal, és megbeszéljük a teendőimet. Ankica Kosic, egy horvát pszichológus oktató, kutató, nagyon kedves. Körbevezetett a tanszéken, majd elmondta, hogy igazából fogalma sincs, mi dolga van velem. Felvilágosítottam, hogy én nem részképzésre jöttem, hanem szakmai gyakorlatra, ezért van szükségem Rá, hogy adjon munkát, és felügyelje a tevékenységem. Hát ő most így hirtelen nem is tudja, mit tudna adni. Persze én bármiben segítek, a legjobb lenne egy folyó kutatásban asszisztensnek lenni. Nagyszerű, épp most indít egyet, majd e-mailben megírja, ha lesz valami, amit meg kell csinálnom, és akkor most a héten pihenjem ki magam, meg játsszak turistásat, mert szép lesz az idő, aztán jövő hétfőn találkozunk az előadásán. Még néhány szót váltottunk a szakdolgozatom témájáról. Mondja, hogy van egy kollégája, akinek bemutatna, mert ő ezzel foglalkozik. Titkon reménykedtem, hogy most jön el az a pillanat, amikor találkozom Antonio Chirumbolo-val, a lezárás iránti igény és a politikai jobb- és baloldal közötti kapcsolat olasz szakértőjével. És tényleg! Találkoztam Chirumbolo-val! Még beszéltem is vele! És még a segítségét is felajánlotta! Uhh, hát már megérte ide jönni! Azért azt el kell mondanom, hogy itt a La Sapienza-n se jobb a helyzet, mint otthon: 3 olyan kutató, mint Chirumbolo csücsül együtt egy akkor szobában, mint amekkora az én irodám volt (most már a Gergőé) a Gerlóczy-ban! Nincs okunk panaszra.

Mivel sok lett a szabadidőm -  és még nem ismertem itt senkit, és természetesen az internet-problémát még itt a római szobámban sem sikerült teljesen megoldani jó néhány napig - valamit ki kellett találnom, hogy eltöltsem.

Az első dolog: főzés. Jól bevásároltam mindenféle alapanyagokból, és nekiálltam. Elsőként garnélarákos-tejszínes spagetti volt, aztán persze jött a többi tészta- és szószféleség. Néha úgy érzem magam, mint Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmek első részében: Rómában vagyok, egyedül ülök egy asztalnál, hatalmas tányér paradicsomos spagettit eszem, és közben az életem értelmén elmélkedem. (Azért remélem, a megvilágosodásért és a boldogságért nem kell majd Indiában és Balin is eltöltenem fél évet, mert akkor jobb lesz, ha most föladom az egészet.)

A második dolog: futás. Ha már itt van egy park 5 percre, és még a futócipőm is magammal hoztam, miért ne mennék egy kicsit mozogni? Az után a nagy tál tészta meg szósz után úgyis kell valami, ami egészségesen tart. Ha a déli órákban megyek, úgy tűz a nap, hogy térdnadrágban és pólóban is melegem van. Lehet irigykedni, 15 fok van és szikrázó napsütés. Imádlak, Róma!

A harmadik, és egyáltalán nem utolsó dolog: a Város. Csodálatos, épp, ahogyan emlékeztem rá. Sétálni a Colosseumnál és a Forum-ok között, a Piazza Venezián, olvasgatni a spanyol lépcsőn ülve, elvegyülni a Piazza del Popolo forgatagában... Na jó, az utóbbit  inkább kihagytam volna. Oké, Budapesten is könnyen lesz tömegiszonya az embernek, de itt aztán! Ez még nekem is sok. Kellett nekem szombat este, épp egy rögbimeccs után arra járnom, amikor hatalmas folyamban áramlott a fura sapkát viselő nép a metróaluljáró felé. Naná, hogy abba az irányba, amelyikbe én is tartottam. A hering-feeling messze felülmúlta a 4-6-os villamosét csúcsidőben. De túléltem. És azért nem vette el a kedvem. Róma még mindig lenyűgöz, és még mindig annyi minden van, amit látnom kell!

Szerencsére van még rá közel négy hónapom. :)

Róma: érkezés

Egy héttel Rómába érkezésem előtt végre sikerült szobát találnom. Tudom, nekünk, magyaroknak, és minden normális népnek kiborító, ha ennyi idővel azelőtt, hogy négy hónapra egy másik városba, másik országba költözünk, még azt se tudjuk, az első este hol fogunk aludni. Na, itt ezt sem sietik el. Jó néhány hirdetésnél január közepén azt a választ kaptam, hogy „sorry, de most akarjuk kiadni a szobát”. Hogy mi van? Két hét múlva jövök, és az késő? Ezek bolondok! De aztán rájöttem, hogy ez itt sokkal simábban megy. Több ezer hirdetés, több ezer szobát kereső fiatal, két perc alatt egymásra találnak. És velem is így lett. Na jó, előtte 3 és fél órát buszoztam, mert annyi a távolság időben Siena és Róma között. De aztán, a tulaj eljött értem a buszpályaudvarra kocsival, és a végén, mert esett 2 csepp eső, vissza is vitt, nehogy megázzak. Milyen rendes! Közben megnéztem a lakást: elég nagy konyha, tiszta fürdőszoba, ebédlő/nappali, a kiadó szobában légkondi, és ajtó az erkélyre. Az ára 50-100 Euróval a többi meghirdetett szoba ára alatt, és még csak nem is a város szélén van. Naná, hogy kiveszem! Bár a lakótársaimmal nem találkoztam, illetve Federicot láttam fél percre, kijött a szobájából köszönni. Meg voltam győződve róla, hogy másnapos volt, ami vasárnap kora délután lévén nem is lenne annyira meglepő. De még így is naiv voltam: később megtudtam, hogy nem az előző este elfogyasztott alkohol látszott rajta, hanem az aznap elszívott fű. Szóval ő ilyen... Mindegy, a szoba kell, és kész. És meg is kaptam. :)

A szobám egészen érkezésemig egy másik fiú szobája volt, aki fel is hívott pár nappal előtte, hogy még itt lesz aznap este, amikor jövök, de majd a barátnőjénél alszik, hogy ne legyen gond, a cuccait meg kipakolja. De ezt nem ám vele beszéltem meg, hanem a barátnőjével. Hogy miért? Hát mert a lány MAGYAR! Lucának hívják. És még ki magyar? A szobám előző előtti lakója, István. Igen, mi magyarok tényleg mindenhol ott vagyunk. Ez most nagyon jól jött. Amikor ideértem, Luca mindent elmagyarázott nekem: hogy hogyan jutok el a belvárosba, hogy mi van a közelben, hogy hol érdemes vásárolni, és hogy mit kell tudni a lakótársaimról.

Hát innen tudom, hogy Federico füvezik. És nem beszél angolul. Na jó, ezt onnan tudom, hogy megkérdeztem, és nem értette. Nem baj, legalább muszáj lesz gyakorolnom az olaszt. Amúgy elég bohém a srác, de kedves. Egyik este még „Isten hozott” vacsorát is főzött nekem. Mexikói kaja volt, nem olasz. Ne kérdezzétek, miért. Ő Federico.

Rosi, a másik lakótárs 31 éves biomérnök kutató. Nagyon kedves, és kicsit kevésbé beszél angolul, mint én olaszul. Nem baj, még egy ok a gyakorlásra.

Marina, a harmadik. 25 éves, zeneakadémiára jár, és egyébként egy kaszinóban krupié éjszakánként. És kb. sosincs itt, ezt is Lucáék mondták, de valóban, az első héten nem is találkoztam vele. És neki se megy jobban az angol, mint nekem az olasz. Nem baj, tényleg, majd csak megleszünk valahogy így négyen. Végszükség esetén még mindig felhívhatom Lucát.

Szóval imádok itt lakni. Szép lakótelep, vannak pálmafák, olcsó bolt a sarkon, szupermarket 5 percre, park 5 percre, ahol még futópálya is van, saját szoba, erkély, minden OK!

Siena: összegzés

Eltelt az első hónap, viszlát, Siena. Végiggondolom, mi is történt ebben a városban, hogyan éreztem magam...

A kurzus: a negyedik hét végén, a vizsgák (írásbeli és szóbeli) után megkaptuk az igazolásunkat, hogy igen, ott voltunk, elvégeztük: 3 hét alatt 130 óra, plusz a vizsgák. Nem semmi. De legalább jár érte 6 kredit, igaz, hogy nem tudok vele kezdeni semmit, mert már nincs szabadon felhasználható kreditem. Hát, nem kérdéses, tényleg intenzív volt. Az már egy másik dolog, hogy képes-e az ember agya ennyi idő alatt 7 igeidő és 5 igemód összes ragozását és rendhagyó igealakját megjegyezni. Elárulom: nem képes. Persze azért sikerült, de csak mert már korábban is találkoztam velük, mégiscsak van egy nyelvvizsgám. Apropó nyelvvizsga: ha egy hónappal ezelőtt újra meg kellett volna csinálnom, talán még az alapfokúról is kirúgtak volna, de most azt hiszem, némi szókincs-frissítéssel újra meg tudnám csinálni. Ez is valami!

A kurzus legnagyobb élménye a kulturális előadássorozat volt. De nem ám akárhogy, Sienában ennek is megadják a módját! Az előadásokat egy neves antropológustól hallgathattuk: prof. Alessandro Falassi. 60-70 közötti professzor, aki a Berkeley-n is oktatott, és részt vett a legutóbbi James Bond film sienai jeleneteinek konstruálásában. A filmből egyébként részletet is mutatott, melyet végig kommentált a következő két szó váltakozásával: „vero” és „falso”, azaz, melyik jelenet játszódik a valós Sienában, és melyik stúdióban. Jót szórakoztunk a néhány percnyi vero-falso-vero-falso-vero-vero-falso-vero-falso-falso versikén, de egyben le is voltunk nyűgözve a professzor úr elhivatottságától. :) Hasonló átéléssel beszélt az olasz zenéről, ételekről, gesztusokról és ünnepekről. Olyan volt, mint egy igazi előadás: ő beszélt (jó kis toszkán dialektussal), mi meg hallgattuk. Az elején még zavarba jöttünk a kérdéseitől, és kínosnak éreztük a néhány másodpercnyi csendeket, de hamar rájöttünk, hogy ezek a kérdések csak retorikai elemek, ugyanis mindig megválaszolta őket ő maga. Tündéri professzor úr, mintha tényleg egy egyetemi előadáson ültünk volna!

A város: a képekből is látszik, hogy gyönyörű. Sajnos az egész napos órák után már nem volt időnk az egészet bejárni, de a centrumot, vagyis a középkori városrészt már jól ismerjük. Tudjuk, hova kell menni péntek este karaoke-zni, tudjuk, melyik melegbárban adják a legjobb szusit, és tudjuk, melyik fagyizóban lehet természetes alapanyagokból készült isteni fagyit kapni. A lényeg megvan! 

És egy érdekesség: a sienai pub-ok és bárok olyan kicsik, és az egyetemisták olyan sokan vannak, hogy pénteken és szombaton este a szórakozni (és/vagy inni) vágyók be sem férnek az egységekbe. Éppen ezért ezen a két estén a fiatalok megtöltik az utcákat: ha bent nem férnek el, csak rendelnek a pultnál, majd a társaság kivonul, és a szabad ég alatt, állva fogyasztja el a koktélját. Esőben is. Élmény!

A társaság: hiányozni fog az a néhány ember, akikkel minden nap együtt vacsoráztunk. Mindannyian más városban folytatjuk, ki Északon, én Délen, és van, aki Szardínia szigetén. Nehéz lesz így összehozni a bandát, de azért majd megpróbáljuk.

Villa il Pino: a szállás, ami nem fog hiányozni, és amit nem ajánlanék senkinek. 390(!) Eurót kérnek egy háromágyas szobáért fejenként egy hónapra, plusz 15 Euró az internet, ami gyakorlatilag végig használhatatlan volt (igaz, én nem is fizettem ki épp ezért, de volt, aki előre fizetett érte). Az egy hónap alatt négyszer nem volt áram, ezzel együtt se fűtés, se víz, ebből kétszer nem szóltak előre, és kétszer beletrafáltak az összesen kettő szabad délelőttünkbe. Ráadásul a mosásért is egy vagyont kellett fizetni: 5,5 Euró szárítással, amit muszáj volt használni, mivel nem volt hely kiteregetni mindenki ruháit. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy majdnem az egész társaság együtt volt, éjjel-nappal, ki se kellett mozdulni egy jó kis esti borozgatásért (feltéve, ha előtte beszereztük a szükséges kellékeket, vagyis BORT), és sosem kellett egyedül iskolába menni. :) Hogy megérte-e? Még nem tudom. Pár hét vagy hónap múlva biztos megszépülnek majd az emlékek, és az áram- és vízmentes órákon is csak mosolyogni fogunk. Most még nem.

Mindent összevetve: nagyon megérte! Imádtam! És, ahogy az lenni szokott, olyan gyorsan vége lett!

A második kirándulás

Eljött a következő szombat, újabb szervezett kirándulás. Pénteken délelőtt szokás szerint betoppant az óránkra az erasmusos mentorunk, aki mindig tájékoztatott minket a legfontosabb információkról. Ezúttal ezt mondta: „OK, ha nem havazik holnap (!!!!!!), akkor fél 9-kor találkozunk...” Hogy mi van?????? Fél 9-kor? Szombaton is 7-kor kell kelnünk? ÉS mi az hogy hó? Itt? Ez valami vicc? És mi az, hogy csak akkor találkozunk, ha nem havazik. Itt megijednek két szállingózó hópihétől? Azt már megszoktam, hogy a MÁV leblokkol 2 centi hótól, de hogy ezért nem lehet elmenni kirándulni? „Na, jól kezdődik!” – Gondoltuk magunkban.

Másnap reggel: nem havazott, tehát elindultunk. Az idegenvezetőnk már a buszon velünk volt, és elmondta, mi lesz a program. Így kezdte: „Igazán szerencsések vagytok, mert az éjjel havazott a dombokon, így most láthattok jó sok havat, ami egyébként nagyon-nagyon ritka!” Szerencsések? Hát én épp nem éreztem magam annak. Köszönöm, én látok otthon elég havat, azért jöttem ide, hogy megszabaduljak tőle. OK, lehet, hogy a Spanyol srácnak ez élmény, de nem vicceljen már, a legtöbben északabbról jövünk. Ez meg itt Toszkána, hogy lehet, hogy havazik? Persze ők meg úgy örülnek neki, mint a brazilok, vagy kik néhány éve...

Végül is a 20 centis hótakaróval fedett táj gyönyörű látvány volt a buszból nézve. A buszból nézve. Bár a pálmafák elég furák voltak, volt a dologban valami disszonancia. Aztán amikor kiszálltunk a buszból... hol vagyunk? Szibériában? A hőmérséklet a nullát súrolja (ami téli kabát nélkül nem túl kellemes), a szél meg úgy fúj, hogy hiába vettem fel 4 pulcsit, még úgy is csontig hatol. Na, ez a kirándulás nem a hagyományos értelemben lesz emlékezetes.

Mindent összevetve nagyon szép kis városkákban jártunk: Sant Antimo, Pienza, Bagno Vignoni. Ha már Bagno Vignoni, talán a nevéből kiderül, ez egy kis fürdőváros. Állítólag kb. 20 lakosa van, de tavasztól őszig tele van turistákkal a szállodákban, ugyanis a hely egy termálforrás mellé épült. WOW! Igen, itt ez is nagy szám. Mindenki ámulattal merítette bele a kezét a langyos vízzel csordogáló csatornácskába, és ámulattal szippantotta az enyhén kénes levegőt. Merthogy, amint azt az idegenvezetőnktől megtudtuk, a vízben ásványok is vannak ám, ezért van szaga! Ismét WOW! Persze értem én, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy minden második falunak termálfürdője van az országban, az ettől is el van ájulva. Miután a srácoknak elmondtam, hogy ez nálunk elég megszokott, és hogy a saját városomban 5 óra után másfél Euróért tudok bemenni a gyógyfürdőbe, szaunába és gőzfürdőbe, mindenki hozzám akar jönni nyaralni. :) De majd biztos elmúlik a nagy lelkesedés.

A kirándulást a szokatlan hideg miatt korábban befejeztük, így még egy órácska szundi is belefért, mielőtt vacsorázni mentünk. A szombat esti party ezúttal elmaradt, legalábbis nekem, mert vasárnap reggel is korán keltem. Mennem kellett Rómába, szobanézőbe, és sajnos Róma 3 és fél órára van Sienától. :( 

Utálok korán kelni!

San Gimignano és a sienai Contrada

Szombaton végre ismét szabadok voltunk, legalábbis nem voltak óráink. Délelőtt természetesen mindenki aludt, ameddig tudott. Ebédre főztem egy kis spagettit az egyszerűbbekből (aglio, olio e peperoncino, aki akarja, fordítsa le). Ezután az egész csapat szervezett kirándulásra indult San Gimignano-ba, egy kis városkába Sienától 40 km-re. A délutánt az olaszul (!) beszélő idegenvezetőnkkel sétálgatva töltöttük. Rendkívül büszke voltam magamra, hogy majdnem mindent tökéletesen értettem abból, amit mondott. De ebben nyilván közrejátszott, hogy igyekezett egyszerűbb szavakat használni, és persze el nem maradhattak a jó olasz gesztikulációk, amelyek ez esetben nagyban hozzájárultak a megértéshez. (A gesztikuláció témához ajánlom mindenkinek az Ízek, imák, szerelmek című filmet, ami egyébként szerintem nem kifejezettem emlékezetes, de az olasz testbeszédről szóló néhány perc valóban szórakoztató.)

San Gimignano egyébként gyönyörű középkori városka, tiszta, és az év ezen részében egészen nyugodt, meghitt hangulatú. Személy szerint nekem jobban tetszik, mint Siena, amit a készített fényképek száma is jelez. (Amint lesz normális internetkapcsolatom, feltöltöm őket a picasa-ra.) Nyilván a kellemes 15° C, a gyönyörű kék ég és a szikrázó napsütés hozzájárult az élményhez (igen, most lehet irigykedni), de tényleg az egyik legszebb kisváros, amit valaha láttam, nem egyszer villant be a gondolat, hogy szívesen töltenék ott hosszabb időt is.

Visszatérve Sienába ideje volt felkeresni egy jófajta helyi vendéglőt, jófajta helyi pizzával. Sikerült is rábukkanni egyre, ahol tűrhetőek voltak az árak, és kedves a kiszolgálás. A pizza után olyan kedvesen próbált a helyi néni rábeszélni még egy tiramisúra, hogy nehéz volt ellenállni. (Még az arcomat is megsimogatta, és hozzátette, hogy ezzel az alakkal bizony nyugodtan ehetek egy tonnányi tiramisút is.) Amire viszont nem mondtunk nemet, az az ajándék grappa vagy limoncello volt, kinek-kinek kedve szerint. Én természetesen a grappát választottam, a limoncello nekem túl édes. A grappa egészen hasonlatos a törkölypálinkához, szinte otthon éreztem magam. :) És itt kezdődött s szombat este Sienában.

A vacsora után egy ún. „Erasmus bárban” kötöttünk ki. Talán nem nehéz rájönni, hogy a névnek köze van az árakhoz: diákok pénztárcájához szabva. Ez követően egy másik egységben folytattuk a „kocsmatúrát”, ahol az előző esti információk alapján számítottunk egy kis karaoke-ra, de az sajnos úgy tűnik, csak péntek esti program. De ha már péntek este: egy, állítólag Mr. Big-re (Szex és New York) hasonlító férfi meghívta az előző este is partizó szobatársamat és barátait (azaz pl. engem is) egy buliba szombat estére az egyik sienai Contrada-ba. A contrada-k városok a városban, amik harcban állnak egymással, és a Palio nevű lovas versenyen meg is küzdenek a legjobb contrada címért, és pl. régebben nem volt szabad a saját contrada-n kívül házasodni. Minden contrada-nak egy állat a jelképe, mi a Párducba voltunk hivatalosak, ahol nem viselhettünk sárga ruhát, és kifejezetten csak feketében, fehérben, kékben vagy pirosban érkezhettünk. Nagyon izgi...

A Párduc contrada elég jó választás volt: a zene hibátlan, az árak jók (még az otthoniakhoz képest is), és a hangulat is kiváló volt. Nem tudom, mikor értünk haza, de a vasárnapomat nem kívánom senkinek.

Mindent összevetve végre egy igazi Erasmus-nap: haverok, buli, Toszkána!

A paprikás krumpli (és egy kis mozgás)

Szerdán este ismét rám került a sor a vacsorafőzésben. Nagy bajban voltam, ugyanis a korábban tervezett paprikás krumpli meghiúsulni látszott a paprikahiány miatt. Addig minden este (és általában ebédidőben is) tésztát ettünk, ezért ideje lett volna kitalálni valami mást, de paprika (és tészta) nélkül mégis mit tud csinálni egy magyar ember? A bolt polcai között oda-vissza járkálva már éppen a kétségbeesés határán voltam, amikor egy sor legeslegvégén, a legeslegfelső (az én magasságommal alig elérhető) polcon megpillantottam egy aprócska üvegcsét, benne valami piros porral. Láss csodát: PAPRIKA! A második meglepetés, hogy a piros üvegcse mellett volt egy zöldellő is: majoránna! Kell ennél több egy jó paprikás krumplihoz??? Persze, tudom, vannak más hozzávalók is, de azok fellelhetősége felől nem voltak kétségeim.

Így hát nagy boldogságban nekiláttam a főzésnek, még jófajta csípős kolbászt is találtam hozzá, persze nem magyart, hanem nápolyit, de gondoltam, az is megteszi. A főzési procedúra végén büszkén tettem az asztalra egy hatalmas fazék paprikás krumplit, mellé csemege ubi, gyöngyhagyma és friss kenyér. Az elismerés nem maradt el, mindenki kétszer szedett, és a maradékból a szokásos hatoson kívül még egy lengyel lány is jóllakott. Teljes siker!

A sok evést azonban most már ellensúlyozni is kellett valamivel. Szerencsére magammal hoztam a futócipőmet, így ennek sem volt akadálya. Csütörtökön este először elmentem futni. A hostel közelében igyekeztem maradni, és találtam is egy kellemes útvonalat: az első fele enyhén lejt, a második felében pedig van egy meredek emelkedő, amin ugyan nem vagyok képes felfelé futni, de a tempós gyaloglással teljes lesz az edzés. Az egész kör 10-12 perc, ebből elsőre 3-at futottam le, aztán még fél óra súlyzós (azaz vizes palackos) edzés után úgy gondoltam, aznapra elég volt. Másnap éreztem is a hatást,  főleg, hogy a december eleji autós incidens miatt több, mint egy hónapja (szinte) semmit nem mozogtam.

Így lesz itt (majdnem) teljes az élet!

Firenze

Az első héten nem vittük túlzásba az olasz-tanulást: csütörtökön és pénteken (amiatt a bizonyos Epifania miatt) máris tanítási szünet volt. Mit is csináljunk négy napon keresztül Sienában? Menjünk Firenzébe! Igazából már előbb megbeszéltük, hogy be kéne tervezni egy firenzei hétvégét, de az egyetem által szervezett kisebb kirándulások miatt ez a hétvége maradt az egyetlen lehetőség. No de, ha már lúd, legyen kövér: úgy döntöttünk, három napra utazunk. Jó döntés volt, a csütörtöki áramszünet és (az azóta is szinte konstans) internethiány miatt gondolni se akartunk a Villa il Pino-ra! (Ez a hostel neve, ahol lakunk.)

Szóval, pénteken délben elindultunk Firenzébe, busszal alig másfél óra alatt lehet odaérni. A csapat a szokásos vacsoraközösség. Néhány pohár bor hatására megígértem nekik, hogy a sztorik mellé nem írom oda a nevüket , így ezentúl minden bejegyzésben a nemzetiségük alapján fogok utalni rájuk. (Bár nem értem, mitől félnek annyira, főleg, hogy magyarul írok.) Íme a társaság:

a Cseh (lány, a szobatársam)

a Finn Csaj (szintén a szobatársam, és természetesen lány)

a Német (lány)

a Finn Srác

a Spanyol (fiú).

Sikerült egy kellemes hostelben szobát foglalnunk, elfogadható áron. Mind a hatan egy szobában, emeletes ágyon, ami az alul lévők számára félelmetesen hangos, a felül lévők számára pedig hasonlóan félelmetesen ingatag volt. Legalább volt min szórakozni éjjelente...

Hamar besötétedett a város felett, e így is megérte egy jó nagy sétát tenni, Firenze az esti fényekben, kissé nyálas, tudom, de tényleg szép volt. Természetesen a legfontosabb esemény a vacsora, már induláskor azt tervezgettük, ki mit akar enni, hol, mennyiért, stb. Egy dolog nem volt kérdés: mivel öblítjük le a vacsorát. Jóféle toszkán asztali bor, mmm....

Az első esti vacsora után azt gondoltuk: „Á, ez a kis vendéglő jó választás volt!” Egészen addig halálosan elégedettek voltunk, amíg másnap be nem tértünk egy másik vendéglőbe. Egyszerűen imádtuk! Igazi olasz vendégszeretet, persze mindezt jó hangosan, isteni bruschetta, még istenibb ravioli, a desszert pedig valami elképesztően mennyei volt, életemben nem ettem még ilyen finom tiramisút! Rendes turisták módjára mindannyian belekóstoltunk a másik összes kajájába (szerencsére közülünk senki sem „Joey, aki nem ad a kajájából”), és bizony nem okoztak csalódást, egyik jobb volt, mint a másik. Mindezt tökéletesen kiegészítette a méretes palack vörösbor, amiből azért a hostelbe is spájzoltunk egy adaggal, nehogy szomjan maradjunk. :)

Ha már gasztronómia, az olasz fagyi elmaradhatatlan. A fene se gondolta volna, hogy télen is minden sarkon nyitva van egy fagyizó, de hát persze, ez Olaszország, itt télen is mindenki fagyit eszik. Bármilyen furcsának is találtuk, hamar elkapott minket is az érzés, ami után nehéz leállni. Fagyi, fagyi, fagyi!

Írhatnék még a sok szép festményről az Uffiziben, vagy a Ponte Vecchio-ról, vagy a Santa Croce-ról, de azokat majd inkább megnézik a művészet imádói a fényképalbumban (ha végre fel tudom tölteni őket).

A hostelben szauna és gőzfürdő is volt, amit nyilván muszáj volt kipróbálni. Hát nem egy Gellért-fürdő, de ha már ingyen volt...

És végül, minden kirándulás elmaradhatatlan része: a vásárlás. Firenze piaca éppen a hosteltől a központig vezető úton húzódik végig, így legalább tízszer végigmentünk rajta. Ez a hasznos idő jelentős részét felemésztette, mivel a Cseh igazi boltkóros, a piaci árusok álma, mindent megnéz, mindent megszagol, megtapiz, felpróbál, de legalább a felét végül meg is veszi. Hogy a cseheknek honnan van ennyi pénzük, azt nem tudom, de én nem mernék az ittlétemet részben finanszírozó szüleim szeme elé kerülni ennyi pénz elköltése után. A cseh tovább lassította az eseményeket, ugyanis eluralkodott rajta a „japán turista” nevű betegség, amelyet szerintem mindannyian ismerünk: mindent lefényképez, ami az útjába kerül, az össze lehetséges szögből és megvilágításban. Ha nem magam láttam volna, nem hinném el a következőt: a Hugo Boss üzlet egyik hatalmas ablakán egy szőke hajú férfi modell plakátja volt szombaton. Lefényképezte. De ez még nem volt elég, mert másnapra kicserélték a képet egy barna hajú modellre, hát azt is lefényképezte! Ki érti ezt? Én nem.

Vasárnap végre kicsit kisütött a nap is, így nem hagyhattuk ki a Piazzale di Michelangelo-t, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az egész városra. Viszont az odáig vezető út, majd az azt követő újabb városnéző séta annyira kifárasztott minket, hogy hazafelé a buszon mindannyian aludtunk, és alig vártuk, hogy újra a saját (azaz a Villa Il Pino-beli) ágyunkban szundikálhassunk. Aznap este még a borozást is kihagytuk, ittlétünk alatt először. De hát néha kell egy kis szünet. Nem is tartott sokáig. :)

Hétfőn reggel pedig vissza az egyetemre, éljen az intenzív nyelvi kurzus, napi 8 tömény órában. De erről majd később, mára elfáradtam. :)