Telik az idő

Rómába érkezésem másnapján bementem az egyetemre, hogy találkozzak a szupervízorommal, és megbeszéljük a teendőimet. Ankica Kosic, egy horvát pszichológus oktató, kutató, nagyon kedves. Körbevezetett a tanszéken, majd elmondta, hogy igazából fogalma sincs, mi dolga van velem. Felvilágosítottam, hogy én nem részképzésre jöttem, hanem szakmai gyakorlatra, ezért van szükségem Rá, hogy adjon munkát, és felügyelje a tevékenységem. Hát ő most így hirtelen nem is tudja, mit tudna adni. Persze én bármiben segítek, a legjobb lenne egy folyó kutatásban asszisztensnek lenni. Nagyszerű, épp most indít egyet, majd e-mailben megírja, ha lesz valami, amit meg kell csinálnom, és akkor most a héten pihenjem ki magam, meg játsszak turistásat, mert szép lesz az idő, aztán jövő hétfőn találkozunk az előadásán. Még néhány szót váltottunk a szakdolgozatom témájáról. Mondja, hogy van egy kollégája, akinek bemutatna, mert ő ezzel foglalkozik. Titkon reménykedtem, hogy most jön el az a pillanat, amikor találkozom Antonio Chirumbolo-val, a lezárás iránti igény és a politikai jobb- és baloldal közötti kapcsolat olasz szakértőjével. És tényleg! Találkoztam Chirumbolo-val! Még beszéltem is vele! És még a segítségét is felajánlotta! Uhh, hát már megérte ide jönni! Azért azt el kell mondanom, hogy itt a La Sapienza-n se jobb a helyzet, mint otthon: 3 olyan kutató, mint Chirumbolo csücsül együtt egy akkor szobában, mint amekkora az én irodám volt (most már a Gergőé) a Gerlóczy-ban! Nincs okunk panaszra.

Mivel sok lett a szabadidőm -  és még nem ismertem itt senkit, és természetesen az internet-problémát még itt a római szobámban sem sikerült teljesen megoldani jó néhány napig - valamit ki kellett találnom, hogy eltöltsem.

Az első dolog: főzés. Jól bevásároltam mindenféle alapanyagokból, és nekiálltam. Elsőként garnélarákos-tejszínes spagetti volt, aztán persze jött a többi tészta- és szószféleség. Néha úgy érzem magam, mint Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmek első részében: Rómában vagyok, egyedül ülök egy asztalnál, hatalmas tányér paradicsomos spagettit eszem, és közben az életem értelmén elmélkedem. (Azért remélem, a megvilágosodásért és a boldogságért nem kell majd Indiában és Balin is eltöltenem fél évet, mert akkor jobb lesz, ha most föladom az egészet.)

A második dolog: futás. Ha már itt van egy park 5 percre, és még a futócipőm is magammal hoztam, miért ne mennék egy kicsit mozogni? Az után a nagy tál tészta meg szósz után úgyis kell valami, ami egészségesen tart. Ha a déli órákban megyek, úgy tűz a nap, hogy térdnadrágban és pólóban is melegem van. Lehet irigykedni, 15 fok van és szikrázó napsütés. Imádlak, Róma!

A harmadik, és egyáltalán nem utolsó dolog: a Város. Csodálatos, épp, ahogyan emlékeztem rá. Sétálni a Colosseumnál és a Forum-ok között, a Piazza Venezián, olvasgatni a spanyol lépcsőn ülve, elvegyülni a Piazza del Popolo forgatagában... Na jó, az utóbbit  inkább kihagytam volna. Oké, Budapesten is könnyen lesz tömegiszonya az embernek, de itt aztán! Ez még nekem is sok. Kellett nekem szombat este, épp egy rögbimeccs után arra járnom, amikor hatalmas folyamban áramlott a fura sapkát viselő nép a metróaluljáró felé. Naná, hogy abba az irányba, amelyikbe én is tartottam. A hering-feeling messze felülmúlta a 4-6-os villamosét csúcsidőben. De túléltem. És azért nem vette el a kedvem. Róma még mindig lenyűgöz, és még mindig annyi minden van, amit látnom kell!

Szerencsére van még rá közel négy hónapom. :)

Róma: érkezés

Egy héttel Rómába érkezésem előtt végre sikerült szobát találnom. Tudom, nekünk, magyaroknak, és minden normális népnek kiborító, ha ennyi idővel azelőtt, hogy négy hónapra egy másik városba, másik országba költözünk, még azt se tudjuk, az első este hol fogunk aludni. Na, itt ezt sem sietik el. Jó néhány hirdetésnél január közepén azt a választ kaptam, hogy „sorry, de most akarjuk kiadni a szobát”. Hogy mi van? Két hét múlva jövök, és az késő? Ezek bolondok! De aztán rájöttem, hogy ez itt sokkal simábban megy. Több ezer hirdetés, több ezer szobát kereső fiatal, két perc alatt egymásra találnak. És velem is így lett. Na jó, előtte 3 és fél órát buszoztam, mert annyi a távolság időben Siena és Róma között. De aztán, a tulaj eljött értem a buszpályaudvarra kocsival, és a végén, mert esett 2 csepp eső, vissza is vitt, nehogy megázzak. Milyen rendes! Közben megnéztem a lakást: elég nagy konyha, tiszta fürdőszoba, ebédlő/nappali, a kiadó szobában légkondi, és ajtó az erkélyre. Az ára 50-100 Euróval a többi meghirdetett szoba ára alatt, és még csak nem is a város szélén van. Naná, hogy kiveszem! Bár a lakótársaimmal nem találkoztam, illetve Federicot láttam fél percre, kijött a szobájából köszönni. Meg voltam győződve róla, hogy másnapos volt, ami vasárnap kora délután lévén nem is lenne annyira meglepő. De még így is naiv voltam: később megtudtam, hogy nem az előző este elfogyasztott alkohol látszott rajta, hanem az aznap elszívott fű. Szóval ő ilyen... Mindegy, a szoba kell, és kész. És meg is kaptam. :)

A szobám egészen érkezésemig egy másik fiú szobája volt, aki fel is hívott pár nappal előtte, hogy még itt lesz aznap este, amikor jövök, de majd a barátnőjénél alszik, hogy ne legyen gond, a cuccait meg kipakolja. De ezt nem ám vele beszéltem meg, hanem a barátnőjével. Hogy miért? Hát mert a lány MAGYAR! Lucának hívják. És még ki magyar? A szobám előző előtti lakója, István. Igen, mi magyarok tényleg mindenhol ott vagyunk. Ez most nagyon jól jött. Amikor ideértem, Luca mindent elmagyarázott nekem: hogy hogyan jutok el a belvárosba, hogy mi van a közelben, hogy hol érdemes vásárolni, és hogy mit kell tudni a lakótársaimról.

Hát innen tudom, hogy Federico füvezik. És nem beszél angolul. Na jó, ezt onnan tudom, hogy megkérdeztem, és nem értette. Nem baj, legalább muszáj lesz gyakorolnom az olaszt. Amúgy elég bohém a srác, de kedves. Egyik este még „Isten hozott” vacsorát is főzött nekem. Mexikói kaja volt, nem olasz. Ne kérdezzétek, miért. Ő Federico.

Rosi, a másik lakótárs 31 éves biomérnök kutató. Nagyon kedves, és kicsit kevésbé beszél angolul, mint én olaszul. Nem baj, még egy ok a gyakorlásra.

Marina, a harmadik. 25 éves, zeneakadémiára jár, és egyébként egy kaszinóban krupié éjszakánként. És kb. sosincs itt, ezt is Lucáék mondták, de valóban, az első héten nem is találkoztam vele. És neki se megy jobban az angol, mint nekem az olasz. Nem baj, tényleg, majd csak megleszünk valahogy így négyen. Végszükség esetén még mindig felhívhatom Lucát.

Szóval imádok itt lakni. Szép lakótelep, vannak pálmafák, olcsó bolt a sarkon, szupermarket 5 percre, park 5 percre, ahol még futópálya is van, saját szoba, erkély, minden OK!

Siena: összegzés

Eltelt az első hónap, viszlát, Siena. Végiggondolom, mi is történt ebben a városban, hogyan éreztem magam...

A kurzus: a negyedik hét végén, a vizsgák (írásbeli és szóbeli) után megkaptuk az igazolásunkat, hogy igen, ott voltunk, elvégeztük: 3 hét alatt 130 óra, plusz a vizsgák. Nem semmi. De legalább jár érte 6 kredit, igaz, hogy nem tudok vele kezdeni semmit, mert már nincs szabadon felhasználható kreditem. Hát, nem kérdéses, tényleg intenzív volt. Az már egy másik dolog, hogy képes-e az ember agya ennyi idő alatt 7 igeidő és 5 igemód összes ragozását és rendhagyó igealakját megjegyezni. Elárulom: nem képes. Persze azért sikerült, de csak mert már korábban is találkoztam velük, mégiscsak van egy nyelvvizsgám. Apropó nyelvvizsga: ha egy hónappal ezelőtt újra meg kellett volna csinálnom, talán még az alapfokúról is kirúgtak volna, de most azt hiszem, némi szókincs-frissítéssel újra meg tudnám csinálni. Ez is valami!

A kurzus legnagyobb élménye a kulturális előadássorozat volt. De nem ám akárhogy, Sienában ennek is megadják a módját! Az előadásokat egy neves antropológustól hallgathattuk: prof. Alessandro Falassi. 60-70 közötti professzor, aki a Berkeley-n is oktatott, és részt vett a legutóbbi James Bond film sienai jeleneteinek konstruálásában. A filmből egyébként részletet is mutatott, melyet végig kommentált a következő két szó váltakozásával: „vero” és „falso”, azaz, melyik jelenet játszódik a valós Sienában, és melyik stúdióban. Jót szórakoztunk a néhány percnyi vero-falso-vero-falso-vero-vero-falso-vero-falso-falso versikén, de egyben le is voltunk nyűgözve a professzor úr elhivatottságától. :) Hasonló átéléssel beszélt az olasz zenéről, ételekről, gesztusokról és ünnepekről. Olyan volt, mint egy igazi előadás: ő beszélt (jó kis toszkán dialektussal), mi meg hallgattuk. Az elején még zavarba jöttünk a kérdéseitől, és kínosnak éreztük a néhány másodpercnyi csendeket, de hamar rájöttünk, hogy ezek a kérdések csak retorikai elemek, ugyanis mindig megválaszolta őket ő maga. Tündéri professzor úr, mintha tényleg egy egyetemi előadáson ültünk volna!

A város: a képekből is látszik, hogy gyönyörű. Sajnos az egész napos órák után már nem volt időnk az egészet bejárni, de a centrumot, vagyis a középkori városrészt már jól ismerjük. Tudjuk, hova kell menni péntek este karaoke-zni, tudjuk, melyik melegbárban adják a legjobb szusit, és tudjuk, melyik fagyizóban lehet természetes alapanyagokból készült isteni fagyit kapni. A lényeg megvan! 

És egy érdekesség: a sienai pub-ok és bárok olyan kicsik, és az egyetemisták olyan sokan vannak, hogy pénteken és szombaton este a szórakozni (és/vagy inni) vágyók be sem férnek az egységekbe. Éppen ezért ezen a két estén a fiatalok megtöltik az utcákat: ha bent nem férnek el, csak rendelnek a pultnál, majd a társaság kivonul, és a szabad ég alatt, állva fogyasztja el a koktélját. Esőben is. Élmény!

A társaság: hiányozni fog az a néhány ember, akikkel minden nap együtt vacsoráztunk. Mindannyian más városban folytatjuk, ki Északon, én Délen, és van, aki Szardínia szigetén. Nehéz lesz így összehozni a bandát, de azért majd megpróbáljuk.

Villa il Pino: a szállás, ami nem fog hiányozni, és amit nem ajánlanék senkinek. 390(!) Eurót kérnek egy háromágyas szobáért fejenként egy hónapra, plusz 15 Euró az internet, ami gyakorlatilag végig használhatatlan volt (igaz, én nem is fizettem ki épp ezért, de volt, aki előre fizetett érte). Az egy hónap alatt négyszer nem volt áram, ezzel együtt se fűtés, se víz, ebből kétszer nem szóltak előre, és kétszer beletrafáltak az összesen kettő szabad délelőttünkbe. Ráadásul a mosásért is egy vagyont kellett fizetni: 5,5 Euró szárítással, amit muszáj volt használni, mivel nem volt hely kiteregetni mindenki ruháit. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy majdnem az egész társaság együtt volt, éjjel-nappal, ki se kellett mozdulni egy jó kis esti borozgatásért (feltéve, ha előtte beszereztük a szükséges kellékeket, vagyis BORT), és sosem kellett egyedül iskolába menni. :) Hogy megérte-e? Még nem tudom. Pár hét vagy hónap múlva biztos megszépülnek majd az emlékek, és az áram- és vízmentes órákon is csak mosolyogni fogunk. Most még nem.

Mindent összevetve: nagyon megérte! Imádtam! És, ahogy az lenni szokott, olyan gyorsan vége lett!

A második kirándulás

Eljött a következő szombat, újabb szervezett kirándulás. Pénteken délelőtt szokás szerint betoppant az óránkra az erasmusos mentorunk, aki mindig tájékoztatott minket a legfontosabb információkról. Ezúttal ezt mondta: „OK, ha nem havazik holnap (!!!!!!), akkor fél 9-kor találkozunk...” Hogy mi van?????? Fél 9-kor? Szombaton is 7-kor kell kelnünk? ÉS mi az hogy hó? Itt? Ez valami vicc? És mi az, hogy csak akkor találkozunk, ha nem havazik. Itt megijednek két szállingózó hópihétől? Azt már megszoktam, hogy a MÁV leblokkol 2 centi hótól, de hogy ezért nem lehet elmenni kirándulni? „Na, jól kezdődik!” – Gondoltuk magunkban.

Másnap reggel: nem havazott, tehát elindultunk. Az idegenvezetőnk már a buszon velünk volt, és elmondta, mi lesz a program. Így kezdte: „Igazán szerencsések vagytok, mert az éjjel havazott a dombokon, így most láthattok jó sok havat, ami egyébként nagyon-nagyon ritka!” Szerencsések? Hát én épp nem éreztem magam annak. Köszönöm, én látok otthon elég havat, azért jöttem ide, hogy megszabaduljak tőle. OK, lehet, hogy a Spanyol srácnak ez élmény, de nem vicceljen már, a legtöbben északabbról jövünk. Ez meg itt Toszkána, hogy lehet, hogy havazik? Persze ők meg úgy örülnek neki, mint a brazilok, vagy kik néhány éve...

Végül is a 20 centis hótakaróval fedett táj gyönyörű látvány volt a buszból nézve. A buszból nézve. Bár a pálmafák elég furák voltak, volt a dologban valami disszonancia. Aztán amikor kiszálltunk a buszból... hol vagyunk? Szibériában? A hőmérséklet a nullát súrolja (ami téli kabát nélkül nem túl kellemes), a szél meg úgy fúj, hogy hiába vettem fel 4 pulcsit, még úgy is csontig hatol. Na, ez a kirándulás nem a hagyományos értelemben lesz emlékezetes.

Mindent összevetve nagyon szép kis városkákban jártunk: Sant Antimo, Pienza, Bagno Vignoni. Ha már Bagno Vignoni, talán a nevéből kiderül, ez egy kis fürdőváros. Állítólag kb. 20 lakosa van, de tavasztól őszig tele van turistákkal a szállodákban, ugyanis a hely egy termálforrás mellé épült. WOW! Igen, itt ez is nagy szám. Mindenki ámulattal merítette bele a kezét a langyos vízzel csordogáló csatornácskába, és ámulattal szippantotta az enyhén kénes levegőt. Merthogy, amint azt az idegenvezetőnktől megtudtuk, a vízben ásványok is vannak ám, ezért van szaga! Ismét WOW! Persze értem én, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy minden második falunak termálfürdője van az országban, az ettől is el van ájulva. Miután a srácoknak elmondtam, hogy ez nálunk elég megszokott, és hogy a saját városomban 5 óra után másfél Euróért tudok bemenni a gyógyfürdőbe, szaunába és gőzfürdőbe, mindenki hozzám akar jönni nyaralni. :) De majd biztos elmúlik a nagy lelkesedés.

A kirándulást a szokatlan hideg miatt korábban befejeztük, így még egy órácska szundi is belefért, mielőtt vacsorázni mentünk. A szombat esti party ezúttal elmaradt, legalábbis nekem, mert vasárnap reggel is korán keltem. Mennem kellett Rómába, szobanézőbe, és sajnos Róma 3 és fél órára van Sienától. :( 

Utálok korán kelni!