Firenze

Az első héten nem vittük túlzásba az olasz-tanulást: csütörtökön és pénteken (amiatt a bizonyos Epifania miatt) máris tanítási szünet volt. Mit is csináljunk négy napon keresztül Sienában? Menjünk Firenzébe! Igazából már előbb megbeszéltük, hogy be kéne tervezni egy firenzei hétvégét, de az egyetem által szervezett kisebb kirándulások miatt ez a hétvége maradt az egyetlen lehetőség. No de, ha már lúd, legyen kövér: úgy döntöttünk, három napra utazunk. Jó döntés volt, a csütörtöki áramszünet és (az azóta is szinte konstans) internethiány miatt gondolni se akartunk a Villa il Pino-ra! (Ez a hostel neve, ahol lakunk.)

Szóval, pénteken délben elindultunk Firenzébe, busszal alig másfél óra alatt lehet odaérni. A csapat a szokásos vacsoraközösség. Néhány pohár bor hatására megígértem nekik, hogy a sztorik mellé nem írom oda a nevüket , így ezentúl minden bejegyzésben a nemzetiségük alapján fogok utalni rájuk. (Bár nem értem, mitől félnek annyira, főleg, hogy magyarul írok.) Íme a társaság:

a Cseh (lány, a szobatársam)

a Finn Csaj (szintén a szobatársam, és természetesen lány)

a Német (lány)

a Finn Srác

a Spanyol (fiú).

Sikerült egy kellemes hostelben szobát foglalnunk, elfogadható áron. Mind a hatan egy szobában, emeletes ágyon, ami az alul lévők számára félelmetesen hangos, a felül lévők számára pedig hasonlóan félelmetesen ingatag volt. Legalább volt min szórakozni éjjelente...

Hamar besötétedett a város felett, e így is megérte egy jó nagy sétát tenni, Firenze az esti fényekben, kissé nyálas, tudom, de tényleg szép volt. Természetesen a legfontosabb esemény a vacsora, már induláskor azt tervezgettük, ki mit akar enni, hol, mennyiért, stb. Egy dolog nem volt kérdés: mivel öblítjük le a vacsorát. Jóféle toszkán asztali bor, mmm....

Az első esti vacsora után azt gondoltuk: „Á, ez a kis vendéglő jó választás volt!” Egészen addig halálosan elégedettek voltunk, amíg másnap be nem tértünk egy másik vendéglőbe. Egyszerűen imádtuk! Igazi olasz vendégszeretet, persze mindezt jó hangosan, isteni bruschetta, még istenibb ravioli, a desszert pedig valami elképesztően mennyei volt, életemben nem ettem még ilyen finom tiramisút! Rendes turisták módjára mindannyian belekóstoltunk a másik összes kajájába (szerencsére közülünk senki sem „Joey, aki nem ad a kajájából”), és bizony nem okoztak csalódást, egyik jobb volt, mint a másik. Mindezt tökéletesen kiegészítette a méretes palack vörösbor, amiből azért a hostelbe is spájzoltunk egy adaggal, nehogy szomjan maradjunk. :)

Ha már gasztronómia, az olasz fagyi elmaradhatatlan. A fene se gondolta volna, hogy télen is minden sarkon nyitva van egy fagyizó, de hát persze, ez Olaszország, itt télen is mindenki fagyit eszik. Bármilyen furcsának is találtuk, hamar elkapott minket is az érzés, ami után nehéz leállni. Fagyi, fagyi, fagyi!

Írhatnék még a sok szép festményről az Uffiziben, vagy a Ponte Vecchio-ról, vagy a Santa Croce-ról, de azokat majd inkább megnézik a művészet imádói a fényképalbumban (ha végre fel tudom tölteni őket).

A hostelben szauna és gőzfürdő is volt, amit nyilván muszáj volt kipróbálni. Hát nem egy Gellért-fürdő, de ha már ingyen volt...

És végül, minden kirándulás elmaradhatatlan része: a vásárlás. Firenze piaca éppen a hosteltől a központig vezető úton húzódik végig, így legalább tízszer végigmentünk rajta. Ez a hasznos idő jelentős részét felemésztette, mivel a Cseh igazi boltkóros, a piaci árusok álma, mindent megnéz, mindent megszagol, megtapiz, felpróbál, de legalább a felét végül meg is veszi. Hogy a cseheknek honnan van ennyi pénzük, azt nem tudom, de én nem mernék az ittlétemet részben finanszírozó szüleim szeme elé kerülni ennyi pénz elköltése után. A cseh tovább lassította az eseményeket, ugyanis eluralkodott rajta a „japán turista” nevű betegség, amelyet szerintem mindannyian ismerünk: mindent lefényképez, ami az útjába kerül, az össze lehetséges szögből és megvilágításban. Ha nem magam láttam volna, nem hinném el a következőt: a Hugo Boss üzlet egyik hatalmas ablakán egy szőke hajú férfi modell plakátja volt szombaton. Lefényképezte. De ez még nem volt elég, mert másnapra kicserélték a képet egy barna hajú modellre, hát azt is lefényképezte! Ki érti ezt? Én nem.

Vasárnap végre kicsit kisütött a nap is, így nem hagyhattuk ki a Piazzale di Michelangelo-t, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az egész városra. Viszont az odáig vezető út, majd az azt követő újabb városnéző séta annyira kifárasztott minket, hogy hazafelé a buszon mindannyian aludtunk, és alig vártuk, hogy újra a saját (azaz a Villa Il Pino-beli) ágyunkban szundikálhassunk. Aznap este még a borozást is kihagytuk, ittlétünk alatt először. De hát néha kell egy kis szünet. Nem is tartott sokáig. :)

Hétfőn reggel pedig vissza az egyetemre, éljen az intenzív nyelvi kurzus, napi 8 tömény órában. De erről majd később, mára elfáradtam. :)