Telik az idő

Rómába érkezésem másnapján bementem az egyetemre, hogy találkozzak a szupervízorommal, és megbeszéljük a teendőimet. Ankica Kosic, egy horvát pszichológus oktató, kutató, nagyon kedves. Körbevezetett a tanszéken, majd elmondta, hogy igazából fogalma sincs, mi dolga van velem. Felvilágosítottam, hogy én nem részképzésre jöttem, hanem szakmai gyakorlatra, ezért van szükségem Rá, hogy adjon munkát, és felügyelje a tevékenységem. Hát ő most így hirtelen nem is tudja, mit tudna adni. Persze én bármiben segítek, a legjobb lenne egy folyó kutatásban asszisztensnek lenni. Nagyszerű, épp most indít egyet, majd e-mailben megírja, ha lesz valami, amit meg kell csinálnom, és akkor most a héten pihenjem ki magam, meg játsszak turistásat, mert szép lesz az idő, aztán jövő hétfőn találkozunk az előadásán. Még néhány szót váltottunk a szakdolgozatom témájáról. Mondja, hogy van egy kollégája, akinek bemutatna, mert ő ezzel foglalkozik. Titkon reménykedtem, hogy most jön el az a pillanat, amikor találkozom Antonio Chirumbolo-val, a lezárás iránti igény és a politikai jobb- és baloldal közötti kapcsolat olasz szakértőjével. És tényleg! Találkoztam Chirumbolo-val! Még beszéltem is vele! És még a segítségét is felajánlotta! Uhh, hát már megérte ide jönni! Azért azt el kell mondanom, hogy itt a La Sapienza-n se jobb a helyzet, mint otthon: 3 olyan kutató, mint Chirumbolo csücsül együtt egy akkor szobában, mint amekkora az én irodám volt (most már a Gergőé) a Gerlóczy-ban! Nincs okunk panaszra.

Mivel sok lett a szabadidőm -  és még nem ismertem itt senkit, és természetesen az internet-problémát még itt a római szobámban sem sikerült teljesen megoldani jó néhány napig - valamit ki kellett találnom, hogy eltöltsem.

Az első dolog: főzés. Jól bevásároltam mindenféle alapanyagokból, és nekiálltam. Elsőként garnélarákos-tejszínes spagetti volt, aztán persze jött a többi tészta- és szószféleség. Néha úgy érzem magam, mint Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmek első részében: Rómában vagyok, egyedül ülök egy asztalnál, hatalmas tányér paradicsomos spagettit eszem, és közben az életem értelmén elmélkedem. (Azért remélem, a megvilágosodásért és a boldogságért nem kell majd Indiában és Balin is eltöltenem fél évet, mert akkor jobb lesz, ha most föladom az egészet.)

A második dolog: futás. Ha már itt van egy park 5 percre, és még a futócipőm is magammal hoztam, miért ne mennék egy kicsit mozogni? Az után a nagy tál tészta meg szósz után úgyis kell valami, ami egészségesen tart. Ha a déli órákban megyek, úgy tűz a nap, hogy térdnadrágban és pólóban is melegem van. Lehet irigykedni, 15 fok van és szikrázó napsütés. Imádlak, Róma!

A harmadik, és egyáltalán nem utolsó dolog: a Város. Csodálatos, épp, ahogyan emlékeztem rá. Sétálni a Colosseumnál és a Forum-ok között, a Piazza Venezián, olvasgatni a spanyol lépcsőn ülve, elvegyülni a Piazza del Popolo forgatagában... Na jó, az utóbbit  inkább kihagytam volna. Oké, Budapesten is könnyen lesz tömegiszonya az embernek, de itt aztán! Ez még nekem is sok. Kellett nekem szombat este, épp egy rögbimeccs után arra járnom, amikor hatalmas folyamban áramlott a fura sapkát viselő nép a metróaluljáró felé. Naná, hogy abba az irányba, amelyikbe én is tartottam. A hering-feeling messze felülmúlta a 4-6-os villamosét csúcsidőben. De túléltem. És azért nem vette el a kedvem. Róma még mindig lenyűgöz, és még mindig annyi minden van, amit látnom kell!

Szerencsére van még rá közel négy hónapom. :)